Tokajt mindenki ismeri. Villányt is. De hogy mit termelnek Moldovában, Szilézában vagy Isztriában – arról a legtöbbünknek halvány fogalma sincs. Pedig ezek a borok ugyanabból a kulturális talajból nőnek ki, mint mi magunk.

Egy régió, amelyet elfelejtettünk megismerni

Közép-Kelet-Európa borászati szempontból fehér folt a legtöbb magyar borrajongó térképén. Nem azért, mintha nem lenne mit felfedezni, hanem azért, mert a figyelmünk reflexszerűen nyugat felé fordul. Burgundia, Toszkána, Rioja: ezek az etalonok, ezekről tudunk, ezeket isszuk el egy jó vacsora közben.

Pedi itt van a szomszédban egy borászati világ, amit évszázadok, közös történelem és hasonló éghajlat formált. Horvátország, Szerbia, Románia, Csehország, Szlovákia, Moldova, Lengyelország délkeleti sarka: mindegyiküknek vannak olyan borvidékei, amelyeket Nyugat-Európában egyre inkább felfedeznek miközben mi, akik földrajzilag közelebb vagyunk, alig tudunk róluk.

A terroir, ami nem ismer határokat

A bor és a föld kapcsolata – amit a franciák terroir-nak hívnak -, Közép-Kelet-Európában különösen izgalmas, mert a régió geológiai és éghajlati sokszínűsége rendkívüli. Az Isztriai-félsziget vörös karszttalaja egészen más bort hoz létre, mint a romániai Dealu Mare agyagos, mészkőben gazdag dombjai, vagy a szerbiai Župa völgyének kontinentális klímájú szőlősei.

Ez a változatosság nem csupán ízekben mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a térség borászata ma egyszerre hordoz évszázados tradíciót és modern megközelítést. Sok pincészet harmadik-negyedik generációs borász kezében van, aki a nagyapja módszereit ötvözi a kortárs borászat eszközeivel. Az eredmény sokszor meglepő és legtöbbször meglepően jó.

Az autochton szőlőfajták titka

Az egyik legizgalmasabb jelenség a Közép-Kelet-Európai borvidékben az autochton – vagyis helyi, őshonos – szőlőfajták reneszánsza. Ezek olyan fajták, amik évszázadok alatt alkalmazkodtak a helyi talajhoz és éghajlathoz, és amelyeket a szovjet korszak nagyüzemi termelése sok helyen szinte teljesen kipusztított.

A horvát Graševina, a szerb Prokupac, a román Feteasca Neagra, a cseh Welschriesling: ezek a nevek a legtöbb magyarnak ismeretlenek. Pedig ezek a fajták olyan borokat adnak, amelyek máshol a világon nem teremnek meg, mert a fajta, a talaj és a klíma kombinációja egyedi. Ez az, amit a borászatban az autochton szőlők képviselnek: egy hely ízét, amelyet semmilyen technológiával nem lehet lemásolni.

A nyugat-európai és tengerentúli borpiacokon egyre nagyobb az érdeklődés ezek iránt a fajták iránt, részben pontosan azért, mert egyediek és ismeretlenek. A régió borászai lassan rájönnek, hogy az, amijük van, nem hátrány a Cabernet Sauvignonhoz képest, hanem előny.

A nemzetközi borversenyek szerepe pedig a borvilágban vitathatatlan és Közép-Kelet-Európa borászatának megítélésében különösen fontos. Egy aranyérem egy neves versenyen nemcsak presztízst jelent, hanem ajtókat nyit meg: importőrök, sommelier-k és szakírók figyelme fordul egy-egy pince felé, amit korábban senki sem ismert.

Az elmúlt két évtizedben a régió borai egyre több ilyen elismerést gyűjtöttek össze és ez nem véletlen. A minőség valóban javult: a borászati tudás, a pincetechnológia és az ültetvénykezelés terén bekövetkezett fejlődés kézzel fogható eredményeket hozott. Ami azonban a legtöbb esetben változatlan maradt, az a terroir és az a kulturális örökség, ami a borászatot körülveszi.

Miért érdekes ez nekünk, magyaroknak?

Magyarország maga is részese ennek a közép-kelet-európai borászati reneszánsznak és a Tokaji borvidék, valamint a villányi, egri vagy szekszárdi borok nemzetközi elismertsége azt mutatja, hogy a régió egésze erősödik. De éppen ezért érdemes a szomszédokat is megismerni: nem versengeni velük, hanem megérteni azt a közös kontextust, amiben mindannyian élünk.

De van ebben valami mélyebb is. A bor – ahogy az ételkultúra általában – az egyik legerősebb hordozója a regionális identitásnak. Amikor megiszunk egy jó szerb Prokupacot vagy egy isztriai Malvazijat, nemcsak egy bort kóstolunk: hanem hozzáérünk ahhoz a kultúrához, történelemhez és tájhoz, amely megteremtette. Ez az, amit a borászatban a legjobban szeretünk és amit a saját régiónkban még bőven van mit felfedezni.

Ha ez a világ felkeltette az érdeklődésedet, Ercsey Dániel Szindbád borversenyre megy – Kalandozások Közép-Kelet-Európában című kötete pontosan erre a felfedezőútra hív. A szerző borszakíróként és versenybírálóként járja a régiót – Isztriától Szilézián és Dél-Szerbián át Moldováig -, és az utazások során szerzett tapasztalatait, személyes történeteit és boros kalandjait gyűjti össze ebben a kötetben. Olvasható útikönyvként, regionális borkalauzként és irodalmi esszéként egyaránt attól függően, mire vagy éppen kíváncsi. Egy biztos: az olvasás után másképp nézel a térképre, és másképp nyúlsz egy ismeretlen közép-európai bor után.