Naponta kerül a kukánkba zöldséghéj, kávézacc és tojáshéj, vagyis olyan szerves anyag, amiből néhány hónap alatt magától termőföld lenne, ha kapna rá egy ládányi esélyt.

Ez a komposzt. De mitől lesz mindebből olyan élmény, amire egy óvodás vagy kisiskolás is szívesen mond igent, és hol kezdődik egyáltalán a környezettudatos nevelés?

Miért éppen a komposzt az első lecke?

A környezetvédelemről szóló mondataink többsége absztrakt. Klímaváltozásról, szén-dioxidról és hulladékhegyekről beszélünk, ezeket viszont egy hatéves semmilyen formában nem tudja elképzelni, ezért legfeljebb szorongást vagy közönyt vált ki belőle.

A gyerekek kérdései ráadásul pont itt akadnak el. Megkérdezik, hova kerül a szemét, miután kivittük a kukához, mi pedig őszintén szólva legfeljebb a szemetesig tudjuk követni a folyamatot.

A komposztálás ezzel szemben kézzelfogható, lassú és látványos. A gyerek maga viszi ki a héjat, néhány hónap múlva pedig ugyanabban a ládában morzsás, földszagú anyagot talál, amit visszaforgathat a virágládába vagy az ágyásba.

Ez a tapasztalat azért működik olyan jól, mert a kicsik nem magyarázatokból, hanem ismétlődő, saját kezű cselekvésekből építik fel a világképüket, és sokkal mélyebben rögzül bennük az, aminek a végeredményét ők maguk is látták. A hulladék így nem megfoghatatlan elméleti kérdés lesz, hanem alapanyag.

Mi történik a komposztban, amíg mi nem figyelünk?

A komposztládában mikroorganizmusok, gombák, ászkák és giliszták dolgoznak egyszerre, méghozzá a saját tempójukban. Ez a társulás bontja le a konyhai maradékot olyan anyaggá, amit a növények gyökere is hasznosítani tud.

A giliszták szerepe külön hálás téma a gyerekeknél. A föld átjárása, porhanyóssá tétele és a szerves anyag feldolgozása mind olyan munka, amit egyszerre lehet undorítónak és lenyűgözőnek találni, és éppen ez a kettősség teszi izgalmassá.

Kicsit olyan ez, mint egy nagyon lassú főzés. Ha megvan a megfelelő arány a nedves és a száraz alapanyag között, és időnként átforgatjuk az egészet, a végén jó lesz az eredmény, ha viszont elfelejtkezünk róla, bepállik, összetömörödik és kellemetlen szagot áraszt.

Hogyan vágjunk bele otthon?

Kert nélkül is el lehet kezdeni, hiszen az erkélyre vagy beltérre is kapható zárt komposztálóláda, és a levegő, a nedvesség meg a türelem hármasán kívül igazából semmi másra nincs szükség. Érdemes azzal indítani, hogy a konyhában kap helyet egy külön gyűjtőedény, amelynek az ürítése a gyerek saját, névre szóló feladata lesz.

A ládának érdemes olyan helyet keresni, ahol nem tűz rá egész nap a nap, viszont menet közben nem kell érte külön expedíciót szervezni. Ha messze van, előbb-utóbb mindenki elfelejti.

Mehet bele:

• zöldség- és gyümölcshéj, fonnyadt növényi maradék,
• kávézacc, filteres tea, tojáshéj,
• száraz avar, fűnyesedék, kartonpapír apró darabokban.

Hús, hal, olajos étel és tejtermék viszont ne kerüljön bele, mert ezek bomlás közben bűzlenek és kártevőket vonzanak, ami különösen kellemetlen. Ha a láda mégis szagosodni kezd, az szinte mindig az arányok elcsúszását jelzi, ilyenkor pedig több száraz anyag és egy alapos átforgatás szokta helyrehozni a helyzetet.

A nehéz rész egyébként nem a szabályok betartása, hanem a várakozás. A komposzt a saját tempójában dolgozik, és ezt sem lelkesedéssel, sem semmi mással nem lehet siettetni.

Miért működik jobban a mese, mint a magyarázat?

A gyerekeknek szóló ismeretterjesztés legnagyobb csapdája az, hogy a felnőttek logikáját próbálja átadni. A kicsik viszont képekben, szereplőkben és történetekben gondolkodnak, és sokkal hamarabb kötődnek egy rajzolt figurához, mint egy folyamatábrához.

Egy jól illusztrált képeskönyvnél nem a szöveg viszi a jelentés nagyobb részét, hanem a rajz. Ezért nem baj az sem, ha a gyerek eleinte csak lapozgat és nézegeti a képeket, hiszen a történet lényege így is eljut hozzá.

Az ismétlés szintén mellettünk dolgozik. Egy képeskönyvet a gyerekek hetekig kérnek újra, és minden alkalommal más részlet ragad meg bennük, ezért az üzenete lassan, rétegesen épül be.

Ha pedig már úgyis minden este mesélünk, nem mindegy, milyen világképet csomagolunk a történetbe. A kert apró lakóiról, a körforgásról vagy az újrahasznosításról szóló mesék ugyanolyan szórakoztatóak, mint bármelyik másik, közben viszont észrevétlenül alapozzák meg azt a szemléletet, amit a gyerek később felnőttként visz magával tovább.

Honnan induljunk el?

Érdemes olyan kötetet keresni, amelyik nem oktat ki, hanem történetet ad, és amelyik a mese után a valóságot is megmutatja. Simona Smatana Komposzti Ferkó című könyve pontosan így épül fel.

A főszereplője egy Ferkó nevű giliszta, aki haszontalannak érzi magát, ezért sorra kitanulná a kert lakóinak mesterségét, míg végül rádöbben, mennyit tesz ő maga is a talajért anélkül, hogy bárki észrevenné. A kötetet a Csirimojó Kiadó jelentette meg Peťovská Flóra fordításában, és a negyven oldalas, keménytáblás könyvben a mesét a komposztálásról szóló ismeretterjesztő oldalak követik.

A szerzőtől több hasonló kötet is olvasható magyarul, a méhekről és a galacsinhajtóról, vagyis a kert apró lakói nála visszatérő főszereplők.

Esti meseként és a hétvégi kerti munka felvezetéseként egyaránt működik, ami ennél a témánál pontosan az, amire szükségünk van.