Az utóbbi években az ADHD az egyik legtöbbet emlegetett mentális egészségügyi témává vált. TikTokon és Instagramon százezres nézettségű videók magyarázzák a tüneteket, és sokan ismernek rá saját magukra – a halogatásra, a fókusz elvesztésére, a belső zűrzavarra.
Ez nem feltétlenül baj: a téma láthatóbbá válása sok érintettnek segít nevet adni a nehézségeinek. De a kép ennél jóval összetettebb.
Mi is az ADHD?
Az ADHD – teljes nevén figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar – neurológiai fejlődési rendellenesség, amelynek három fő tünete a figyelemzavar, a hiperaktivitás és az impulzivitás. A DSM-5 diagnosztikai rendszer szerint három megjelenési formája van: figyelemhiányos, hiperaktív-impulzív és kombinált típus. A diagnózis felállítása kizárólag szakemberek – pszichiáter vagy klinikai pszichológus – feladata, és komplex folyamatot igényel: részletes anamnézist, tünetbecslő skálákat, több élethelyzet megfigyelését.
Fontos tudni, hogy az ADHD-ra jellemző tünetek – szórakozottság, koncentrációs nehézség, impulzivitás – bizonyos mértékig minden embernél megjelenhetnek. Betegségről csak akkor beszélünk, ha ezek tartósak, több életterületen súlyos funkciózavart okoznak, és 12 éves kor előtt már jelen voltak az adott ember életében.
Miért lett hirtelen ennyire “népszerű”?
A diagnózisok számának növekedésére két magyarázat létezik a szakirodalomban. Az egyik szerint nem lett több az ADHD-s ember – csak a diagnosztikai tudás és a figyelemfelkeltés javult, így ma már felismernek olyan eseteket is, amelyek korábban láthatatlanok maradtak. Ez különösen igaz a nőkre és a felnőttekre, akiknél a tünetek évtizedekig rejtve maradhatnak.
A másik magyarázat szerint a modern életkörülmények – a krónikus stressz, a széttagolt figyelem, a szociális elszigeteltség – valóban hozzájárulhatnak bizonyos tünetek súlyosbodásához. Ez a két magyarázat nem zárja ki egymást.
A mainstream tudományos álláspont szerint az ADHD kialakulásában genetikai és környezeti tényezők együttesen játszanak szerepet. Ikervizsgálatok alapján az öröklődés szerepe jelentős – egyes becslések szerint 50-80% körüli -, de a pontos mechanizmusok még aktív kutatás tárgyát képezik.
Egy másik nézőpont: a trauma és a korai fejlődés szerepe
A manapság népszerű megközelítéstől részben eltérő álláspontot képvisel dr. Máté Gábor, 1944-ben Budapesten született, magyar származású kanadai orvos. Több mint húsz évig dolgozott családorvosként Vancouver egyik leghátrányosabb helyzetű negyedében, majd drogklinikákon szerzett tapasztalatot – olyan környezetben, ahol a trauma és a mentális zavarok szövevényes kapcsolata mindennapos valóság volt.
Máté Gábor azzal vált világszerte ismertté, hogy a betegségeket – köztük az ADHD-t, a függőséget és a krónikus betegségeket – nem elszigetelt diagnózisokként, hanem a korai élettapasztalatok és a test-lélek kapcsolat összefüggésében vizsgálja. Megközelítése tudományos eredményekre támaszkodik, de számos következtetése – különösen az, hogy az ADHD nem örökletes, hanem visszafordítható károsodás – vitatott a szakmai közvéleményben.
A Szétszórt elmék – ha mélyebben elmerülnél a témában
Dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyve több, mint húsz évvel ezelőtt jelent meg először, és most új előszóval látott napvilágot – ami önmagában is jelzi, hogy mondanivalója időtálló maradt. A szerző – aki maga is ADHD-val él, ahogyan mindhárom gyermeke is – nem kívülállóként, hanem érintettként közelít a témához.
A könyv abból a szempontból is különösen értékes, hogy nem csupán a tüneteket írja le, hanem megpróbálja megérteni azok eredetét és összefüggéseit. Segíthet a szülőknek megérteni gyermekük indulatkitöréseit, a felnőtt érintetteknek pedig értelmezni saját viselkedésüket.
