Mondtad már a gyerekednek, hogy legyen kedves, aztán láttad az arcán, hogy fogalma sincs, pontosan mit is vársz tőle, és attól, hogy még egyszer, hangosabban elismételted, sem lett világosabb a helyzet?

A szó ismerősen cseng neki, a mögötte álló tartalom viszont egyelőre üres marad. De hogyan lesz ebből mégis valódi készség, és mit tehetünk érte a hétköznapokban?

Miért nehéz szavakba önteni?

Az elvont fogalmak a kisiskolás korosztálynak még kifejezetten nehéz falatot jelentenek, mert egy gyerek a kézzelfoghatóban gondolkodik, a kedvesség viszont se nem tárgy, se nem hely. A jó és a rossz fogalmát a kicsik eleinte a következményekből olvassák ki, nem az elvekből.

A felnőttek gyakran azt hiszik, hogy a gyerek érti a szavakat, mert használja őket, a használat és a valódi megértés között viszont akár évek is eltelhetnek. Ez a kérdés amúgy a felnőttnek sem egyszerű, hiszen a kedvesség száz apró formában jelenik meg, és nehéz egyetlen mondatban meghatároznunk azt, amit közben mindannyian azonnal felismerünk.

Ezért működnek olyan jól a mesék az ilyen megfoghatatlan témákban, ugyanis amit nem lehet megfogni, azt a gyerek a példákon és a szereplőkön keresztül érti meg.

Mitől tanulják meg valójában?

A legerősebb eszközünk nem a magyarázat, hanem az, amit nap mint nap látnak tőlünk: hogyan beszélünk a pénztárossal, a szomszéddal és egymással otthon. A kedvesség nem tananyag, hanem ellesett mindennapi szokás, és a gyerek pontosan annyit vesz át belőle, amennyit lát.

A testvérek közötti helyzetek adják a legtöbb gyakorlóterepet, még ha ezek a nap legfárasztóbb percei is. Itt derül ki, mennyire megy már neki a másik nézőpontjának figyelembevétele. Az iskolai közösségben státuszkérdés is lehet a dolog, hiszen a gyerekek pontosan figyelik, ki hogyan viselkedik. Egy támogató osztálylégkör ezért rengeteget számít.

Az empátia fejlődése ráadásul időbe telik, mert a másik nézőpontjának megértése komoly agyi munka, tehát egy ötévestől nem ugyanazt várjuk el, mint egy tízévestől.

Mit mondjunk, amikor kedvesen viselkedik?

Érdemes magát a tettet megneveznünk ahelyett, hogy címkét ragasztanánk a gyerekre. Az „odaadtad neki a lapátot, pedig te is játszottál vele” sokkal többet mond, mint az, hogy jó gyerek vagy, mert a konkrét visszajelzésből azt is megtudja, pontosan mit csinált jól.

A látványos jutalmazás ezzel szemben meglepően könnyen sül el visszafelé, mert aki matricáért segít, az idővel a matricát fogja keresni, nem a helyzetet, amiben segíteni lehet. Néhány dolog, ami helyette működik:

• egy rövid mondat, amiből tudja, hogy észrevettük,
• az erőltetett gesztusok elhagyása, a kikényszerített bocsánatkéréstől a parancsra adott pusziig,
• annak kimondása, hogy fáradtan és éhesen a felnőtteknek sem megy.

Sokat számít az is, ha egyszerűen észrevesszük, amikor épp kedves valakivel, mert ehhez nem kell nagy ünneplés, elég egy mondat, amiből tudja, hogy láttuk.

Az sem mindegy, mit mondunk a gyerekről mások előtt, mert ő azt is pontosan hallja, és abból is tanul valamit magáról.

Miért működik jobban a mese, mint a magyarázat?

A történet konkrét helyzeteket ad, és a gyerek maga vonja le a következtetést, nem pedig mi mondjuk meg neki, mit gondoljon. Mesehallgatás közben ráadásul biztonságos távolból nézi a helyzetet, ezért nem kell védekeznie, és éppen ez a néhány lépésnyi távolság teszi lehetővé, hogy tanuljon belőle.

Az ismétlés szintén mellettünk dolgozik, hiszen egy képeskönyvet a gyerekek hetekig kérnek újra, és minden alkalommal más részlet ragad meg bennük.

A jó mese nem egyetlen helyes választ kínál, hanem többet, és rábízza a gyerekre, hogy összerakja belőlük a magáét. Ez a szerkezet sokkal közelebb áll a valósághoz, ahol a kedvesség szintén ritkán jelenik meg kétszer ugyanabban a formában.

Honnan induljunk el?

Maddalena Schiavo Milyen színű a kedvesség? című könyve pontosan ezt a szerkezetet használja: Marci, a kíváncsi kis jégmadár útnak indul, hogy megtudja, milyen színű a kedvesség, ezért sorra megkérdez mindenkit, akivel találkozik, és szinte mindenkitől más választ kap.

A mese nem dönti el a gyerek helyett, hogy a végén kinek is van igaza, és éppen ez a lényege.

A jégmadár egyébként remek főszereplő ehhez a kérdéshez, mert a tolla a fénytől függően egészen más árnyalatban villan meg. A kötet a Csengőkert Kiadónál jelent meg, nagyobb óvodásoknak és a kisiskolásoknak szól, és a végén a gyerek maga jut el odáig, hogy talán egyszerre több mindenkinek is igaza lehet.