Nyolc milliárd ember él a Földön. Sosem voltunk ennyien, és a bolygó ökológiai rendszerei ezt egyre kevésbé bírják elviselni. Nem csupán a klímaváltozásról van szó – az valójában csak egy tünete egy sokkal összetettebb folyamatnak, amelynek neve ökológiai válság.
Mi az ökoszisztéma, és miért számít minden egyes faj?
Az ökoszisztéma az élőlények és élettelen környezetük közös, önfenntartó rendszere. Baktériumok, növények, rovarok, ragadozók, gombák – mind egy hálózat részei, amelyben minden faj funkciót tölt be. Ha egy elemet kiveszünk, a rendszer más elemei is megváltoznak.

A hálózatökológia egyik legfontosabb felismerése az úgynevezett kulcsfajok léte: olyan fajok, amelyeket egyetlen más faj sem tud helyettesíteni, és amelyek eltűnése láncreakciót indít el. Egy ragadozó cápa hiánya az egész tengeri táplálékláncon végiggyűrűzhet. Egy beporzó rovar kipusztulása növények ezreit érintheti – amelyektől más fajok százai függnek.
A biodiverzitás – a fajok sokfélesége – tehát nem esztétikai kérdés, hanem az ökoszisztéma tűrőképességének és rugalmasságának alapja. Ha valami megzavarja a rendszert, a sokféleség ad esélyt az alkalmazkodásra. Ha a fajok száma drasztikusan csökken, a rendszer törékennyé válik – és egy ponton visszafordíthatatlanul összeomolhat.
Az emberi faj, mint ökológiai tényező
Az ember az egyetlen faj, amely tudatosan képes átrajzolni az élőhelyek határait. Erdőket vágunk ki, folyóvizeket szabályozunk, városokat és monokultúrákat telepítünk természetes ökoszisztémák helyére. Az eredmény: az elmúlt ötven évben a vadon élő gerinces állatok populációi átlagosan több mint 70 százalékkal csökkentek.

Az özönfajok – más régiókból behurcolt, az adott ökoszisztémában természetes ellenség nélkül terjedő fajok – önmagában is súlyos fenyegetést jelentenek a helyi biodiverzitásra. A talajpusztulás, az édesvízkészletek kimerülése és a tengerek savasodása tovább szűkíti az élőhelyek eltartóképességét. Ezek a folyamatok nem egymástól függetlenül hatnak – erősítik egymást.
A nemnövekedés, mint ökológiai szükségszerűség
A közgazdaságtan évtizedek óta a növekedést tekinti alapértéknek. Az ökológia viszont azt mutatja, hogy egy véges rendszerben – márpedig a Föld az – a végtelen növekedés fizikailag lehetetlen. A nemnövekedés gondolata nem a fejlődés tagadása, hanem annak belátása, hogy az anyagi fogyasztás folyamatos bővítése előbb-utóbb az ökológiai alapokat számolja fel, amelyeken minden emberi tevékenység nyugszik.
Ez kényelmetlen gondolat – különösen egy olyan gazdasági rendszerben, amely a fogyasztás növelésére épül. De a kényelmetlenség nem teszi tévessé.
A hálózatoktól az ökológiai válságig
Jordán Ferenc rendszerökológus, az MTA doktora, jelenleg a Pármai Egyetem kutatója és a Nápolyi Zoológiai Állomás külső munkatársa. Évtizedek óta foglalkozik hálózatökológiával – azzal, hogyan kapcsolódnak össze a fajok egy ökoszisztémán belül, és milyen következményei vannak, ha egy-egy kapcsolat megszakad. A magyar sajtóban ő hívta fel elsőként a figyelmet a koronavírus ökológiai összefüggéseire is.
Az ember vége, a természet esélye című könyvében összefoglalja az ökológiai válság tényanyagát – a múlt bűneit, a jelen folyamatait és a jövő kilátásait -, és ezt tabuk nélkül teszi: a népességcsökkentés szükségességéről, a nemnövekedés gazdasági modelljéről és az antropocentrikus természeturalás következményeiről ugyanolyan tárgyszerűen ír, mint a kulcsfajok hálózati szerepéről.
Aki szeretne a klímaváltozásnál szélesebb, rendszerszemléletű képet kapni arról, hol tartunk valójában – és miért épp most kellene másképp gondolkodni -, annak ez a könyv az egyik legjobb kiindulópont.














