Negyven ruhadarab érkezik egy negyedévben, nagyjából annyiért, amennyibe régen egyetlen kabát került, a konyhaszekrényben pedig olyan termékek sorakoznak, amiket nem főzni kell, hanem felbontani, és közben végig abban a hitben élünk, hogy mindezt mi választottuk.

Ez mérhetetlen kínálat a fogyasztói szabadság. De tényleg szabadság-e, vagy inkább egy olyan pálya, amit már azelőtt kijelöltek nekünk, hogy beléptünk volna a boltba?

Mikor lett a polgárból vásárló?

A huszadik század második felében a gazdasági növekedés egyre inkább a tömegfogyasztásra épült, a piac pedig fokozatosan átvette azt a szerepet, amit korábban a közösség, a szakma vagy a hagyomány töltött be. Az identitásunkat ma nagyrészt a vásárlási döntéseinken keresztül fejezzük ki: azzal, milyen telefonunk, autónk, ruhánk vagy kávénk van.

Ennek a folyamatnak megvan a maga logikája. Amíg az emberek vásárolnak, addig a gazdaság nő, és amíg a gazdaság nő, addig a rendszer működőképesnek látszik, tehát a fogyasztás nemcsak lehetőség lett, hanem elvárás is.

Ebben a keretben a vásárló szerepe elsősorban az, hogy vásároljon. Hogy közben jól van-e, kipihente-e magát, és tényleg szüksége volt-e arra, amit hazavitt, az a rendszer szempontjából másodlagos kérdés.

Miért nem teljesen szabad döntés a vásárlás?

A választás lehetősége elsőre óriásinak tűnik, hiszen több száz millió termék közül válogathatunk. A kínálatot viszont nem mi állítjuk össze, hanem azok, akik gyártanak és értékesítenek, tehát a szabadságunk arra szorítkozik, hogy a felkínált lehetőségek közül melyiket vesszük le a polcról.

Ehhez jön a figyelmünkért folyó verseny. Az online felületeken a sorrendet algoritmusok határozzák meg, a hirdetés pedig nem a szükségletünkre válaszol, hanem megteremti azt, méghozzá egyre személyre szabottabban.

A tervezett elavulás ugyanennek a másik oldala: ha egy tárgy néhány év után szándékosan tönkremegy, vagy ha a javítása többe kerül, mint egy új, akkor a döntés formálisan a miénk, a végeredmény viszont előre borítékolható.

Mit művel ez a ruhásszekrénnyel?

Az ultragyors divat modellje arra épül, hogy hetente érkezik új kollekció, az árak pedig olyan alacsonyak, hogy a vásárlás szinte kockázat nélkülinek tűnik. A számla viszont nem tűnik el, csak máshol jelenik meg: a gyártók munkakörülményeiben, a szállítási útvonalak kibocsátásában és abban a textilhulladékban, amit a világ szegényebb országai kapnak meg.

A minőség ebben a rendszerben nem szempont, mert a termék nem arra készült, hogy sokáig kitartson. Ha egy póló néhány mosás után megnyúlik, az nem hiba, hanem a modell része, hiszen így hamarabb visszatérünk a webáruházba a következő rendelésért.

Ami közben elveszik, azt nehezebb számszerűsíteni: a tárgyakhoz fűződő viszonyunk, a javítás szokása, és az a fajta öröm, amit egy régóta vágyott, hosszú ideig használt darab adott.

És mit tesz a tányérral?

Az élelmiszeripar hasonló logika szerint működik. Az ultrafeldolgozott termékek olcsók, eltarthatóak, kényelmesek, és pontosan úgy vannak összeállítva, hogy nehéz legyen abbahagyni az evésüket, hiszen a cukor, a só és a zsír aránya nem véletlenül alakul úgy, ahogy.

A kutatások egyre nagyobb számban hozzák összefüggésbe az ilyen termékek magas arányát a szív- és érrendszeri betegségekkel, az elhízással és az anyagcsere-problémákkal. Az összefüggés erőssége területenként eltér, a szakmai ajánlások iránya viszont egybehangzó: minél több kerüljön az étrendbe abból, amit felismerhető alapanyagokból, otthon állítunk elő.

Itt is látszik az aszimmetria. Egyéni akaraterőből kell szembemenni egy olyan iparággal, ami hatalmas összegeket költ arra, hogy ez ne sikerüljön.

Hol kezdődik a saját mozgásterünk?

Fontos kimondani, hogy ez nem morális kérdés, és nem is egyéni kudarc. Az embereknek jelentős része azért vásárol olcsón, mert nem tud mást tenni, a fogyasztás visszaszorítása vagy minőségi szintre hozása pedig ott a legnehezebb, ahol egyébként is szűkösek a keretek.

Ahol viszont van mozgástér, ott néhány apró dolog is sokat számít:

• a vásárlás elhalasztása néhány nappal, mert az impulzus nagy része addigra elmúlik,
• a javítás és a használt darab vásárlása, mint első lépés, nem utolsó lehetőségként,
• kevesebb, de tartósabb használati tárgy megvétele, még ha darabonként drágább is,
• alapanyagok és nem félkész vagy késztermékek vásárlása, ha ételekről van szó.

Ezek önmagukban nem fordítják meg a folyamatot, és nem is ez a céljuk. Attól viszont még számítanak, mert a saját életünkben mégis eldől valami arról, mennyire vagyunk kiszolgáltatva ennek a logikának.

Ha mélyebben belemásznál a témába

Wolfgang Streeck A kapitalizmus vége című kötete ezt a folyamatot tágabb keretbe helyezi. A szerző szerint a demokráciának és a kapitalizmusnak a második világháború árnyékában kötött házassága a végéhez közeledik, a stagnálás, az egyenlőtlenség és a pénzügyi rendszer iránti bizalomvesztés pedig ugyanannak a válságnak a tünetei.

A kötet külön fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogyan lett az állampolgárból fogyasztó, és mit jelent ez a politikára nézve. Streeck német szociológus és politikai gazdaságtannal foglalkozó kutató, akinek az elemzései a nemzetközi vitákban is sokat idézettek.

Persze vannak közgazdászok, akik szerint a rendszer eddig is többször alkalmazkodott a válságaihoz, és arra is szokás emlékeztetni, hogy a tömegtermelés ugyanezen idő alatt emelte meg százmilliók életszínvonalát. A könyv mégis jó kiindulópont, ha valaki érteni szeretné, miért lett a vásárlásból ennyire központi kérdés.

A magyar kiadás a Holnap Kiadónál jelent meg Kepes János fordításában, közel négyszáz oldalon.