A feldíszített fenyő, a papírba csavart szaloncukor és a csengőszó, amire végre be lehet menni a szobába, annyira a helyén van minden decemberben. Ezeknek a szokásoknak a nagy része a 19. századi városi polgárság találmánya.

Amikor az ember egy korabeli leírást olvas, azon kapja magát, hogy a 100 évvel ezelőtti karácsony egyszerre ismerős és idegen. Ott a fa és az ajándék, a díszek nagy része pedig egészen másból készült, mint manapság.

Az első karácsonyfák Pest-Budán

A fenyőállítás szokása a 16–17. századi német nyelvterületen alakult ki, Bécsben a 19. század elején lett az arisztokrácia körében elfogadott, és onnan érkezett Magyarországra. A hazai megjelenését a források egyöntetűen Brunszvik Teréz grófnőhöz kötik, aki valószínűleg Bécsből hozta magával a szokást. A datálásban viszont nincs egyetértés: van olyan feldolgozás, ami 1824-re teszi az első pesti karácsonyfát, egy másik szerint pedig az első dokumentált eset az általa alapított budai, Mikó utcai kisdedóvóban zajlott, 1828 karácsonyán.

Az elterjedése viszont ezután nem volt gyors. Először az arisztokrata szalonokban jelent meg, a század közepétől vette át a városi polgárság, a falvakban viszont csak az első világháború után lett általános. Ami tehát ma a legmagyarabb ünnepi hagyománynak tűnik, az jó száz évig városi, polgári szokásnak számított.

A fenyőkereskedelem ennek megfelelően Pesten indult be elsőként. Az 1860-as évektől a Városháza előtti téren rendeztek fenyővásárokat, és a korabeli leírások szerint a befagyott Dunán is árultak fát.

Mitől lett a szaloncukor karácsonyi finomság?

A szaloncukor neve német eredetű, a Salonzuckerl szóból származik, és a polgári és főúri házak szalonjában kis tálkákban kínálták meg vele a betérő vendégeknek. Az alapanyaga, a fondán ennél jóval régebbi francia eredetű, a 14. századig vezethető vissza.

Maga az elkészítés módja csak a 19. század első harmadában érkezett ide, német cukorműves mesterek közvetítésével. A nagyüzemi gyártás elindítója a hamburgi születésű Stühmer Frigyes volt, aki az első magyar gőzüzemű csokoládégyárat alapította, és akinek a műhelye többek között a Gerbeaud cukrászda számára is készített szaloncukrot.

A választék akkoriban sem volt szegényes. Hegyesi József 1891-ben tizenhét különböző változatot írt le, és ebből lett mára a több mint százötvenféle, miközben a zselés szaloncukor, amin ma a legtöbb vita folyik, csak a ’70-es években vált elterjedtté.

Ami viszont kifejezetten magyar találmány, az nem az édesség, hanem a felhasználási helye. A szaloncukor fára akasztása itthon alakult ki, bármilyen elképzelhetetlennek tűnik.

Az angyalhaj, a gömb és a gyertya

A fa díszei a 19. század közepéig szinte kizárólag abból készültek, ami a házban volt: alma, dió, szárított gyümölcs, papír, szalma, vatta és mézeskalács. Az üveggömb eredetéről szóló, sokat idézett történet szerint 1840 körül egy szegény üvegfúvó mester készített ilyen díszeket a gyerekeinek a türingiai Lauschában, és onnan lett belőle világméretű szokás.

A gyári dísz a század utolsó harmadában jelent meg a jobb módú háztartásokban, az üveggömb, a porcelándísz és az arany-, illetve ezüstszínű lametta ekkor került a fára. Az angyalhaj ennek az időszaknak a tagja: finom szálú, csillogó dísz, amit eredetileg az üvegfúvó hagyományból vezetnek le, mai formájában viszont fém- vagy műanyagszálból készül.

A fény kérdése külön történet. A gyertyát Edison izzója váltotta le 1880 körül, a villanyfüzér azonban évtizedekig luxuscikk maradt, és Magyarországon csak a ’60–’70-es években lett belőle mindenhol használt díszítés.

A város decembere

A századfordulós Budapest decembere részben ismerős. A belvárosi cukrászdák kirakatai, a Városház téri vásárok forgataga és az Andrássy út kivilágított üzletei ugyanazt a vásárlási lázat hozták el, amit ma is ismerünk, csak jóval szűkösebb kínálattal.

Az ünnep körüli programok viszont jóval inkább a szabadban zajlottak, és ennek megvolt az infrastruktúrája is. A Városliget taván már az 1830-as évektől korcsolyáztak, 1869-ben megalakult a Pesti Korcsolyázó Egylet, a pálya 1870-ben nyílt meg, és a leégett faépület helyére 1876-ban Lechner Ödön neoreneszánsz csarnoka került, amit 1895-ben Francsek Imre nagyobb, neobarokk épületegyüttese váltott fel.

A korcsolyázás tehát nem véletlenül kerül elő minden korabeli téli beszámolóban. A csarnokban zenekari hely és nézőtér is volt, jelmezes ünnepélyeket rendeztek benne, és ezzel együtt a pálya a város egyik legfontosabb téli társasági helyszíne lett. Aki nem a Városligetbe ment, az a Svábhegy ródlipályáira indult, karácsony éjjelén pedig a Mátyás-templom éjféli miséjére tartott a fél város.

Szeretnél többet megtudni a budapesti boldog békeidőkről?

Morcsányi Elza Szaloncukor és angyalhaj című kötete sétára hív a 19. századi Budapesten. Az útvonal a Ruszwurm cukrászdától a Mátyás-templom éjféli miséjén át a Svábhegy ródlipályáiig vezet, és közben szóba kerül a Budai Vár, a Városház tér karácsonyi vásári forgataga, az Andrássy út és a városligeti korcsolyázás is.

A szerző idegenvezetőként és íróként dolgozik: a fejezetek korabeli lapokra, hirdetésekre és visszaemlékezésekre épülnek, nem pedig általános ünnepi nosztalgiázásokra. A tartalom a téli napforduló szokásaitól a karácsonyi vásárok 19. századi utcai árusain és a fenyőállítás elterjedésén át a cukrászhagyományokig terjed, és olyan kitérőket is tesz, mint a korabeli téli divat, a téli sportok, vagy a gyerekirodalom megerősödése Benedek Elek 1888-as parlamenti felszólalása után.

A 208 oldalas, gazdagon illusztrált könyvet az Athenaeum Kiadó adta ki. Annak ajánlom, aki szeret belefeledkezni egy régi korszak különleges mindennapjaiba.