A legtöbben elfogadjuk, hogy az éghajlatváltozás a nyomunkban, hogy az élővilág pusztul, és hogy a társadalmi feszültségek nőnek, a következő mondatot viszont már ritkán mondjuk ki: mi van akkor, ha ezek a folyamatok nem lassulnak le időben?

Ez a kérdés nyomasztó és pánikra sarkall. De mit kezdjünk vele akkor, ha egyszer mégis felmerül, és hogyan lehet róla úgy gondolkodni, hogy közben ne bénuljunk le teljesen?

Miért kerüljük a rossz forgatókönyveket?

Az emberi gondolkodás alaphelyzetben a folytonosságra épül, tehát abból indulunk ki, hogy a holnap nagyjából olyan lesz, mint a tegnap. Ez a legtöbb élethelyzetben hasznos, mert enélkül állandó készültségben élnénk, a nagy, lassú változásokat viszont éppen ezért vesszük észre olyan későn.

Ehhez jön a szorongás kezelésének egyszerűbb útja, hiszen a kellemetlen gondolatokkal szemben mindannyiunknak megvan a maga bevált fogása. Ha egy gondolat elviselhetetlen, akkor vagy tagadjuk, vagy elodázzuk, vagy ráhagyjuk valaki másra, aki majd megoldja, és ezek egyike sem tudatos döntés eredménye, hanem puszta védekező reflex.

A közbeszéd sem segít, hiszen a rossz híreket mindennap megkapjuk, a hozzájuk tartozó feldolgozási keretet viszont nem. Az információ így háttérzajjá alakul, amire idővel érzéketlenné válunk.

Mi az a kollapszológia?

Az elmúlt évtizedben megjelent egy irányzat, ami azt vizsgálja, milyen feltételek mellett omolhatnak össze az összetett társadalmi rendszerek, és mi történik akkor, ha a folyamat elindul. A képviselői szerint a mai globális civilizáció olyan pályán halad, ami a természet szempontjából fenntarthatatlan, és ami a hanyatlás, végső soron a rendszerszintű összeomlás felé vezet.

Fontos kimondani, hogy ez nem a tudományos fősodor álláspontja. A klímakutatás jelenlegi konszenzusa súlyos kockázatokról és nagyon eltérő forgatókönyvekről beszél, nem pedig elkerülhetetlen összeomlásról, és sokan éppen azért bírálják ezt az irányzatot, mert a biztosra vett vég szerintük meggátolja a cselekvést.

A vitának mégis van egy olyan hozadéka, amit érdemes komolyan venni. Az, hogy a legrosszabb forgatókönyvre is készülni kell, a katasztrófavédelemben és a gazdaságban magától értetődő gyakorlat, a társadalmi rendszerek esetében viszont valamiért kényelmetlen témának számít.

Mit jelent az elfogadás, és mit nem?

A helyzet súlyosságának elfogadása nem azonos a nihilizmussal, sokkal inkább az első lépés ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjünk mást csinálni, mint eddig. Az önpusztítás és az önfeladás között van egy harmadik út is: a saját helyzetünk felvállalása és tudatos megélése.

Ez a gondolat lélektanilag nem idegen tőlünk. Aki súlyos diagnózist kapott, vagy aki elveszített valakit, az pontosan tudja, hogy a tagadás után jön egy pont, ahol a valósággal való szembenézés paradox módon könnyebbséget hoz, mert onnantól tudunk mihez kezdeni.

A különbség az, hogy itt nem egyéni sorsokról van szó, hanem olyan folyamatokról, amikre egymagában senkinek nincs ráhatása. Éppen ezért a legtöbb szerző a közösségi felkészülést tartja a legfontosabbnak, nem a házi bunkerépítést.

Mit jelent a felkészülés a gyakorlatban?

A reziliencia ebben az összefüggésben nem készletfelhalmozást jelent, hanem azt, mennyire tudunk alkalmazkodni, ha valami kiesik a megszokott rendszerből.

A legegyszerűbb irány az, ha olyan készségeket gyűjtünk, amiket magunk is el tudunk végezni, a főzéstől a javításig, mert ezek az ismeretek akkor is velünk maradnak, amikor egy szolgáltatás éppen nem elérhető. Ehhez társul a helyi kapcsolatok erősítése, hiszen egy jó szomszéd közelebb van bármelyik szolgáltatónál, és a legtöbb váratlan helyzetben ő ér oda elsőként.

Érdemes arra is figyelni, hogy ne függjünk egyetlen forrástól, legyen szó energiáról, jövedelemről vagy éppen arról, honnan szerezzük be az élelmiszert. Végül pedig ott van a mentális felkészülés, ami a legkevésbé kézzelfogható, mégis a legfontosabb: az, hogy legyen szavunk arra, ami történik, mert amit meg tudunk nevezni, azzal sokkal könnyebb együtt élni.

Ezek nem világvégére szóló intézkedések, hanem olyan lépések, amik egy hosszabb áramszünet, egy árvíz vagy egy váratlan gazdasági fordulat esetén is hasznosak. A túlfogyasztás korszaka után az lesz a legfőbb kihívás, hogy emberségesek maradjunk olyan körülmények között is, amik az ellenkezőjére ösztönöznek.

Mit olvass, ha érdekel a téma?

Pablo Servigne és Raphaël Stevens Úton az összeomlás felé című könyve kézikönyvet nyújt egy átalakuló világhoz, és pontosan azt a kérdést járja körül, amit a legtöbben kerülnek: mi van akkor, ha a jelenleg még fennálló rendszerek nem tartanak ki tovább.

Servigne francia kutató és előadó, akinek a szakterülete az agroökológia és a reziliencia, Stevens pedig belga kutató és ökológiai tanácsadó, aki az összetett természeti és emberi rendszerek viselkedését modellezi. Gauthier Chapelle-lel együtt őket tartják annak az irányzatnak a megteremtőjének, ami az összeomlás kockázatait vizsgálja, és mindhárman az alkalmazkodás szükségessége mellett érvelnek.

A magyar kiadás az L’Harmattan Kiadó Holnapután sorozatában jelent meg Stumpf-Biró Balázs fordításában, 244 oldalon. A fordító maga is a témában dolgozik, a Cassandra Program társalapítójaként és a mélyalkalmazkodás magyarországi képviselőjeként.