Az Alföldön egy átlagos évben 400-500 milliméter csapadék hullik, a táj párolgási igénye viszont nagyjából 700 milliméter, és ez a 200-300 milliméteres hiány nagyon is megérződik, még ha egy-egy esős nap el is feledteti velünk.

Az aszály és a vízhiány ezért a klímaváltozás mellett annak is következménye, ahogyan az elmúlt két évszázadban a tájjal bántunk. Mit mutat egy ökológus terepmunkája arról, hová lett a víz a magyar tájból, és hogyan lehetne gondoskodni a vízmegtartásról?

Az Alföld

A párolgási igény azt mutatja meg, mennyi vizet tudna a napsütés, a szél és a meleg egy év alatt elpárologtatni a talajból és a növényekből, persze ha lenne mit. Ha a párolgási igény nagyobb a lehullott csapadéknál, akkor a táj csak úgy maradhat zöld és termékeny, ha a talajban, a talajvízben és a vizes élőhelyeken tartalék képződik.

Ez a tartalék azonban fogy, hiszen Koncz Péter ökológus összefoglalója szerint Magyarország átlaghőmérséklete 1901 és 2016 között 1,86 °C-kal nőtt. A nyári félév csapadéka eközben csökkent. Az Alföldön a talajvíz szintje 1961 és 2010 között évente átlagosan 1,2 centiméterrel süllyedt, ami öt évtized alatt nagyjából 60 centimétert jelent.

A felmelegedés mellett a talaj állapota is sokat nyom a latban, hiszen a szántóföldek talajában csökkent a szervesanyag-tartalom, ami korábban szivacsként tartotta meg a vizet. A rendszeres szántás ráadásul sok helyen tömör réteget hozott létre a felszín alatt, amin a csapadék nehezen szivárog át, így a mélyebb rétegekbe alig jut belőle valami. Koncz Péter ökológus szerint az alföldi akácültetvények is tovább szárítják a talajt.

A Tisza mentén

A Tisza szabályozása a 19. században Vásárhelyi Pál tervei alapján indult, a folyót gátak közé szorították, a kanyarulatait átvágták, az árterei egy részét pedig lecsapolták. Az árvíz elől védett terület így nagyjából 3,85 millió hektárra nőtt, az egykori árterek 90-98 százaléka szántóvá alakult.

A korábbi ártéri gazdálkodás alapja a mesterségesen karbantartott vízfolyás volt, ami áradáskor a folyó vizét a mélyebb ártéri területekre vezette, apadáskor pedig visszaengedte. A fokok mentén halászat, legeltetés és gyümölcstermesztés folyt, és a víz így erőforrásként volt jelen a tájban.

Ma ugyanezt a gondolatot élesztik újra a Tisza menti Nagykörűnél, ahol a WWF egy régi fokon keresztül juttat vizet egy mély fekvésű ártérre. Egy itt végzett vizsgálat szerint az időszakosan elárasztott, legeltetett rét több üvegházgázt kötött meg, mint amennyit kibocsátott. Egy modellszámítás szerint pedig ha a környező ártéri szántók harmadát elárasztanák, és legelővé, gyümölcsössé vagy erdővé alakítanák, az egész táj kibocsátóból nettó megkötővé válna.

Kisebb léptékben ugyanez működik a Hajta-patak mentén is, ahol 2020-ban a Duna-Ipoly Nemzeti Park egyik természetvédelmi munkája során egy zsilippel és egy gátszakasz megnyitásával engedték vissza a vizet egy kiszáradó nádasba. Az ilyen beavatkozások ott is visszahozhatják a vizes élőhelyet, ahol egy egész ártér helyreállítására nincs lehetőség.

A bugaci legelő

Koncz Péter a doktori kutatásában a bugaci, nagyjából 1000 hektáros gazdaság üvegházgáz-mérlegét mérte, ahol körülbelül 600 szürkemarha legel extenzíven, vagyis kis állatsűrűséggel, egész évben a szabadban vannak. A mérések szerint a gyep növényeinek szén-dioxid-felvétele ellensúlyozta az állatok és a talaj metán- és dinitrogén-oxid-kibocsátását. A dinitrogén-oxid a köznyelvben kéjgázként ismert, és nagyjából 298-szor erősebb üvegházgáz a szén-dioxidnál, a nagy része pedig a műtrágyázott földekből származik. Koncz Péter ezért a gyepek felújításánál a pillangós növényeket, például a lucernát és a herét javasolja megtelepítésre, amik önmaguk képesek megkötni a levegő nitrogénjét.

A legelés a növényeket arra serkenti, hogy több szenet raktározzanak el a gyökereikben, és a jó szerkezetű, gyökérrel átszőtt gyeptalaj a vizet is jobban megtartja. Koncz Péter ökológus meglátása szerint azonban a magyar gyepek többsége inkább alullegeltetett, ami azzal a kockázattal jár, hogy becserjésednek, és elvesznek a nyílt füves élőhelyek a területről.

Az Arktisz, ahol a változás négyszer gyorsabb

Koncz Péter kutatási területei közé az Arktisz éghajlatváltozása is tartozik. Szubjektív ökológia című könyvében arról is mesél, hogy a kanadai inuit közösségekkel végzett munkája hogyan formálta azt, ahogyan a bolygó működését látja. A sarkvidék a változás legérzékenyebb pontja, hiszen Mika Rantanen és munkatársai 2022-es elemzése szerint az Arktisz 1979 óta csaknem négyszer gyorsabban melegszik, mint a Föld átlaga.

Ott, ahol a tengeri jég vastagsága a vadászat és a közlekedés feltétele, a változást a hétköznapokból ismerik meg, jóval a statisztikák előtt. Az évszázados helyi megfigyelések ezért a kutatók méréseit is kiegészítik. A Szubjektív ökológia címe is ezt a kettős nézőpontot ígéri, hiszen a kötet a kutatási eredményeket a szerző terepen töltött éveinek személyes tapasztalataival együtt mutatja be.

Mit tehetünk a saját kertünkben és telkünkön?

A vízvisszatartás a legkisebb léptékben is működik, és egy kert ugyanazon az elven tarthat meg több vizet, mint egy ártér. Az ereszcsatornából érkező esővizet érdemes egy esőkertbe vezetnünk, ami egy enyhén mélyített, nedvességtűrő növényekkel beültetett ágyás, ahol a zápor vize a csatorna helyett lassan a talajba szivárog.

A talaj takarása avarral, szalmával vagy fanyesedékkel csökkenti a párolgást, és közben a talaj szervesanyag-tartalmát is növeli, ami a vízmegtartó képességét javítja. A gyepet ritkábban és magasabbra nyírva a fű gyökerei mélyebbre hatolnak, a burkolt felületek helyett pedig vízáteresztő térkővel vagy kavicságyással a csapadék a telken marad.

A tájléptékű vízvisszatartást a 2025-ben indult „Vizet a tájba” program segíti, ami a földtulajdonosok beleegyezésével juttat vizet a földekre. Koncz Péter szerint viszont ma még az a szabály is nehezíti a terjedését, hogy a gazdálkodónak magának kell viselnie a saját kérésére történő elárasztás kárát.

Egy ökológus terepnaplója a válság küszöbén

Koncz Péter ökológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársa, korábban a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi munkáit koordinálta, és ökoszisztéma-szolgáltatásokkal, üvegházgáz-mérlegekkel és a fenntartható tájgazdálkodásra való átállással foglalkozik. A Szubjektív ökológia személyes hangvételű, tudományos esszéfüzér, ami az erdőkben, gyepeken és vizes élőhelyeken végzett terepmunkájából és a kanadai inuit közösségekkel töltött idejéből építkezik.

Azt állítja, hogy az emberi beavatkozás súlyosan megrongálta azokat az ökoszisztémákat, amiktől az életünk függ. Szerinte az emberiség jövője nem biztosítható az ökológiai szemlélet következetes alkalmazása és a tájak fenntartható kezelése nélkül. A kötet azt a kérdést is felteszi, elkerülhető-e a válság, vagy csak egy globális krízis vezethet el a belátáshoz.

A 176 oldalas könyv a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg 2026 szeptemberében.