A feldolgozatlan trauma testi tünetei: mit mondanak a kutatások?

Több mint 17 000 amerikai felnőtt válaszából rajzolódott ki az az összefüggés, ami ma egyre nagyobb visszhangot kap: minél több megterhelő élmény jutott valakinek gyerekkorában, annál nagyobb a későbbi betegségek kockázata is.

A kérdés a rendelőkben szinte mindig ugyanabban a formában hangzik el: akkor az én hátfájásom, az alvásproblémám vagy a fáradtságom is innen ered? A tisztességes válasz nem fér bele egyetlen mondatba. A feldolgozatlan trauma testi tüneteiről néhány dolgot biztosan tudunk, és van, amit csak valószínűnek tartunk.

Amit biztosan tudunk

A hivatkozott vizsgálat a Kaiser Permanente nevű amerikai egészségügyi szolgáltatónál készült, 1995 és 1997 között. A kérdőív a gyerekkori megterhelő élményeket három csoportba rendezte, a bántalmazásra, az elhanyagolásra és a háztartáson belüli nehézségekre, például a szülő függőségére vagy mentális betegségére.

A gyakoriság magas. A résztvevők csaknem kétharmada legalább egy ilyen élményről beszámolt, és több mint ötödük háromról vagy annál többről.

Az eredmény lényege az összefüggés alakja. A kockázat lépcsőzetesen nő, vagyis ahogy emelkedik a megterhelő élmények száma, úgy emelkedik a depresszió, a függőségek, a szívbetegség és a májbetegség esélye is.

Amit valószínűnek tartunk

A magyarázatok közül a legkézenfekvőbb a tartósan bekapcsolt stresszválasz. A szervezet vészhelyzetre van felkészítve, és ha ez az állapot évekig fennáll, akkor a keringés, az emésztés és az alvás egyaránt megterhelődik.

A második út a viselkedésen keresztül vezet. A nehéz élmények megváltoztatják, hogyan alszunk, mit eszünk, mozgunk-e, és használunk-e valamit a feszültség csökkentésére.

A harmadik szál a feszültség testi mintázata. A behúzott váll, az állkapocs szorítása és a felületes légzés rögzül, és a saját fájdalmait termeli.

Amit nem tudunk

A testi megközelítésű traumamunka java része Stephen Porges polivagális elméletére épül, ami az idegrendszer állapotait három szintre osztja, és ezekhez rendeli a biztonság, a mozgósítás és a leblokkolás élményét. A terapeuták széles körben használják, és sok kliensnek éppen ez adja az első érthető magyarázatot a saját reakcióira.

A tudományos megítélése viszont vitatott. A kritikák több pontot emelnek ki: az egyik például, hogy a szívritmus-változékonyság nem megbízható mutatója az idegrendszeri állapotnak.

A másik gyakran olvasott állítás az, hogy a test sejtszinten őrzi meg a megterhelő élményeket. Ez az álláspont azonban inkább elmélet, mintsem élettani leírás, és nincs olyan vizsgálat – legalábbis jelenleg nem ismerünk ilyet -, ami a traumát magát ki tudná mutatni egy szövetminta vagy egy vérkép alapján.

Milyen kezelést választhatunk akkor?

A brit NICE ajánlása a felnőttkori posztraumás stressz zavarban a traumafókuszú kognitív viselkedésterápiát és az EMDR nevű eljárást nevezi meg elsőként választandó módszerként, és a kettőt egyenrangúnak tekinti.

A testi megközelítésű eljárások ettől nem válnak haszontalanná, kevesebb bizonyíték áll viszont mögöttük, ezért kiegészítő eszközként meglehet a helyük a trauma feldolgozása során. A testi jelek megfigyelése és a légzéssel végzett önnyugtatás igen hasznos része a terápiának.

Dr. Aimie Apigian A testben őrzött múlt című könyve azt a kérdést állítja a középpontba, hogyan hatnak a feldolgozatlan traumák a testre, és honnan indulhat el a gyógyulás. A szerző integratív megközelítéssel dolgozik, több mint egy évtized klinikai kutatási tapasztalattal.