Egy-egy nehéz kérdés sosem akkor érkezik, amikor fel vagyunk rá készülve, hanem a kocsiban, a pénztárnál vagy épp a vacsoránál, és általában egyetlen mondat az egész: miért halt meg a nagypapa, miért alszik az a néni az utcán, miért költözött el apa.

A szülői reflex ilyenkor szinte mindig az időnyerés. Majd ha nagyobb leszel, most ne erről beszéljünk, ezt még nem érted: ezek a mondatok érthető óvatosságból születnek. A gyerek viszont nem azt hallja ki belőlük, hogy később majd megbeszéljük, hanem azt, hogy erről a témáról nálunk nem lehet kérdezni. Onnantól pedig máshol fog válaszokat keresni.

Miért nem jó stratégia a kivárás?

A kényes témák nem attól lesznek jelen a gyerek életében, hogy beszélünk róluk. A tartós betegség, a bántalmazás, a médiában látott erőszak, a függőség, a szegénység, a válás, a nemiség, a szülés, a halál és a gyász egyaránt a világ része. A gyerek előbb vagy utóbb találkozik mindegyikkel, akár az óvodában, akár egy rosszul időzített hírműsorban.

A kérdés tehát nem az, hogy tudomást szerez-e róluk, hanem az, hogy kitől. Ha nálunk zárt kapukat talál, akkor a hiányzó részeket maga rakja össze a társaitól hallott töredékekből és a képernyőről, és az így keletkező kép jellemzően sokkal ijesztőbb annál, amit mi elmondtunk volna.

A gyermekjogi szakemberek ezt egyszerűbben fogalmazzák meg: a gyereknek joga van kérdezni, és joga van az életkorához és az értelmi képességeihez mért választ megkapni. A kérdés megválaszolása tehát nem a mi nagylelkűségünkön múlik, hanem alapvetés, amihez nekünk kell megtalálnunk a megfelelő formát.

Mit jelent az életkorhoz mért válasz?

A legfontosabb szabály az, hogy arra válaszoljunk, amit a gyerek kérdezett, és ne többre. Egy négyéves, aki azt tudakolja, hol van most a nagypapa, nem a halál biológiájára kíváncsi, hanem arra, hogy a hely, ahol van, biztonságos-e, és hogy mi rendben vagyunk-e.

A másik gyakori hiba a kerülőút. A gyerekek kisiskolás korukig jellemzően szó szerint értik a megfogalmazásokat, ezért az olyan szépítések, mint az elaludt, elment vagy elveszítettük, komoly félreértéseket teremtenek. Az egyik gyerek az elalvástól fél utána, a másik attól, hogy a szülő egyszer csak szó nélkül elmegy.

Segít, ha a válasz előtt visszakérdezünk, mert ebből kiderül, mit gondol a gyerek most a témáról, és kiderül az is, hogy valami egészen mást értett félre, mint amire mi készültünk. A beszélgetés végén pedig hagyjuk nyitva az ajtót azzal, hogy bármikor kérdezhet még, hiszen ezek a témák nem egyetlen beszélgetésben zárulnak le.

Miért könnyebb játék közben megszólalni?

A gyerek a világot és a saját élményeit elsősorban játékban dolgozza fel, mert a játék az ő természetes kifejezési módja, nem pedig a szavakkal felépített beszélgetés. A gyermekterápiás szakirodalom éppen ezért tekinti a játékot önálló nyelvnek. A gyerek sokszor olyan tapasztalatokat is el tud játszani, amikre egyelőre nem talál mondatot, és az ismételt eljátszás önmagában is képes oldani a feszültséget.

A játék ezen felül más módokon is könnyebbé teszi a beszélgetést. Az első a szemkontaktus, hiszen egy társasjátéknál a kártya, a tábla, a bábu van a középpontban, nem pedig egymás arca. A nehéz mondatok kimondása ettől érezhetően könnyebb lesz. A második a kezdeményezés terhe, hiszen nem a szülő hozza fel a halált vagy a bántalmazást, hanem a soron következő kártya, ami azt is jelenti, hogy a gyereknek nem kell értelmeznie, miért éppen most akarunk erről beszélni.

A harmadik pedig a kiszállás lehetősége. Egy játékban teljesen szabályos passzolni, továbbmenni vagy nevetni egyet, és ez a mozgástér az, ami egy komoly, négyszemközti beszélgetésből általában hiányzik. Egy játéknak ráadásul vége van, ami egy gyereknek sokkal kiszámíthatóbb helyzet, mint egy nyitott végű, bármeddig tartó felnőtt beszélgetés.

Mire figyeljünk szülőként?

A legnagyobb akadály a legtöbb családban nem a gyerek, hanem a mi saját zavarunk. A gyerek pontosan érzi, ha feszültek vagyunk, és ilyenkor inkább abbahagyja a kérdezést, hogy minket védjen, ezért érdemes előre végiggondolnunk, mit szeretnénk elmondani.

Azt is nyugodtan kimondhatjuk, hogy erre most nem tudjuk a választ, de megkeressük. Ez őszinte, követhető, és sokkal jobb minta, mint egy kitalált magyarázat, amit néhány év múlva vissza kell vonnunk.

Egy határt viszont érdemes élesen meghúzni. Ha a téma nem általános kérdés, hanem a gyerek saját élménye – bántalmazás, elhanyagolás vagy súlyos veszteség –, akkor az nem beszélgetéstechnikai feladat, hanem szakember dolga. Ilyenkor gyermekpszichológushoz, a gyerek védelmével foglalkozó szervezethez vagy a gyermekvédelmi jelzőrendszerhez kell fordulnunk.

Milyen játékot válasszunk?

A Kibeszélő című könyv a kényes témák gyereklélektanával foglalkozik, melyben Peer Krisztina gyermekpszichológus, meseterapeuta és igazságügyi klinikai szakpszichológus, és Kele Fodor Ákos költő, író és drámaíró segít minket a feladatban. Tíz problémakört dolgoztak fel, abból a megközelítésből, hogy ezekről már az óvodásokkal is lehet beszélgetni.

A kötet felépítése összetett, mert egyszerre segítő könyv és verseskötet: a szempontok mellé versek kerülnek, Máray Mariann illusztrációival, így a szöveg nem csak a szülőhöz beszél, hanem a gyerekkel együtt is olvasható.

A meseolvasás mellett játékra is hívhatjuk a gyerekeket a kötetből készült Kibeszélő társasjáték segítségével. A Kibeszélő társasjáték Lencse Máté tervezésében jelent meg, Peer Krisztina száz új segítő kérdést, Kele Fodor Ákos húsz új verset, Máray Mariann pedig tíz új illusztrációt készített hozzá.

A játék négy, külön és önmagában is játszható kártyajátékból áll – Hangoló, Verselő, Kérdező és Kibeszélő –, az átlagos játékidő 40 perc körül van, és 7 éves kortól már használhatjuk. A felállás szándékosan nem szülő és gyerek párviadala: két fő vagy két csapat játszik, a gyerekek a gyerekekkel, a felnőttek a felnőttekkel, vagyis a nehéz téma nem kihallgatássá, hanem közös feladattá alakul.

A 10 feldolgozott téma mindkét kiadványban ugyanaz, a bántalmazástól és a függőségtől a szexuális nevelésen, a szülésen, a váláson és a tartós betegségen át a médiaártalmakig, a szegénységig, a gyászig és a fogyatékosságig. Annak való mindkettő, aki szeretné, hogy a gyereke ne félfüllel hallott töredékekből fogalmazza meg a világról szóló tudását.