A fenntartható fejlődés ma az a kifejezés, amit mindenki használ, és amit éppen ezért szinte senki nem néz meg közelebbről, pedig két olyan szó áll benne egymás mellett, amiket egyáltalán nem könnyű kibékíteni egymással: a fenntarthatóság és a folyamatos növekedés.
Ez az ellentmondás jó ideje ott lapul a háttérben. De mit mond minderről a természettudomány, és mihez kezdjünk a válasszal, ha kényelmetlenebb annál, mint amire számítottunk?
Mit jelent a fenntarthatóság?
A fenntarthatóságról szóló közbeszéd nagy része technológiai kérdésként kezeli a problémát, méghozzá érthető okból: ha kicseréljük az energiaforrásokat, az autókat és a gyárakat, akkor a rendszer ugyanúgy működhet tovább, csak éppen tisztábban. Ebben a képben a fogyasztás szintje nem változik, csak az, ahogyan előállítjuk hozzá az energiát.
A természettudományos megközelítés viszont máshonnan indul. Ott az alapkérdés az, mennyi energia és mennyi anyag áll rendelkezésre, milyen áron lehet kitermelni, és mennyit bír el mindebből a Földünk.
A kettő közötti különbség nem apró hangsúlybeli eltérést mutat. Az egyik a megoldás ütemezéséről szól, a másik arról, hogy egyáltalán megoldható-e a feladat abban a formában, ahogyan szeretnénk.
Miért vitatott a megújuló kifejezés?
A kritikusok érve az, hogy maga a kifejezés félrevezető lehet. A nap és a szél energiája valóban folyamatosan termelődik, a hozzá szükséges berendezések viszont nem újulnak meg: a napelemhez, a szélturbinához és az akkumulátorhoz bányászni, kohósítani, szállítani és néhány évtized múlva selejtezni kell.
Ebből a nézőpontból a megújuló energia nem energiaforrás, hanem infrastruktúra, amely maga is anyagot és energiát fogyaszt. A kérdés tehát nem az, hogy hasznos-e, hanem az, hogy mekkora rendszert lehet belőle felépíteni, és meddig terjeszkedhetünk általa.
Fontos hozzátenni, hogy ez a megközelítés nem általánosan elfogadott. A klímapolitikai és energetikai szakma többsége szerint a megújuló energiák kiépítése nélkülözhetetlen eszköz a kibocsátás csökkentésére, még akkor is, ha az életciklusuk valóban erőforrás-igényes. A vita inkább arról szól, hogy ez önmagában elegendő-e az ember okozta károk helyreállítására.
Emellett az energiatárolás kérdése is ide tartozik, mert a nap és a szél teljesítménye ingadozik, a hálózatnak viszont folyamatosan egyensúlyban kell maradnia.
Hol van a valódi mozgástér?
Abban viszont meglepően nagy az egyetértés, hogy a technológiai csere önmagában kevés. A legtöbb elemzés ugyanoda lyukad ki: az energiafelhasználás abszolút mennyiségét is csökkenteni kellene, nem csak az előállítás módját megváltoztatni.
Ez az a pont, ahol a téma kellemetlenné válik, mert innentől nem eszközökről beszélünk, hanem életformáról. A következő kérdések ritkán kerülnek elő a technológiai vitákban:
- mennyit utazunk, és hogyan,
- mekkora lakásban lakunk, és mivel fűtjük,
- hány eszközt cserélünk le öt éven belül,
- mennyi minden megy keresztül a háztartásunkon a konyhai papírtörlőktől a pelenkákon át.
A fogyasztás csökkentése ugyanakkor politikailag a legnehezebb üzenet, hiszen a növekedés ígérete nélkül nehéz programot alakítani bármelyik oldalon.
Ezekre nincs egyszerű válasz, és egyéni szinten önmagukban nem is oldják meg a helyzetet. Attól viszont még érdemes látni őket, mert a rendszerszintű döntések mögött is ilyen mindennapi szokások összege áll.
Mihez kezdjünk?
Ez a téma a legtöbb emberben kétféle reakciót vált ki: vagy elutasítja az egészet, vagy beletörődik. Mindkettő ugyanoda vezet, hiszen egyik esetben sem történik meg a változás, amire szükségünk lenne.
Sokkal többet ér, ha a kellemetlen érveket is végiggondoljuk, és utána a saját mozgásterünkre kérdezünk rá. Attól, hogy egy probléma globális, a helyi és az egyéni döntéseknek még van befolyásuk, még ha nem is ezek fogják önmagukban megfordítani a folyamatot.
Érdemes több forrásból tájékozódni, mert ebben a témában a legmagabiztosabb hang nem feltétlenül a legpontosabb is. Egy erős érvelés attól lesz igazán hasznos, ha van mellette másik is, amivel összevethetjük.
Hol olvassunk utána, és hogyan?
Gelencsér András Ábrándok bűvöletében című kötete ezt a fontos témát boncolgatja, a fenntartható fejlődés korlátaira is kitérve. A könyv kizárólag a természet- és mérnöki tudományok eszköztárával közelít a témához: a képzeletbeli kamera a bolygón kívülről közelít a Föld felé, a szerző pedig a természeti törvények talaján számol le a fenntartható fejlődésről táplált illúziókkal.
Gelencsér András levegőkémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja és a Pannon Egyetem rektora, aki a levegőszennyezés és az éghajlatváltozás összefüggéseit kutatja.
A könyv a MeRSZ.hu online okoskönyvtárban digitálisan is elérhető, ami ennél a témánál kiváltképp helyénvaló: egy digitális kötet olvasásához nem kell papírt, nyomdafestéket és szállítást mozgósítani. Aki tehát nem csak elolvasni szeretné ezt a gondolatmenetet, hanem egy kicsit követni is a fenntarthatóság felé vezető úton, annak érdemes elolvasnia.
