Hazaér az iskolából, a kérdéseinkre csak annyit felel, hogy semmi, este viszont nehezen alszik el, reggel fáj a hasa, és mi ott állunk a konyhában azzal a tehetetlen érzéssel, hogy valami nincs rendben, csak épp nem tudjuk, mi.

Ez a helyzet a legtöbb családban ismerős. De miért akad el ilyenkor a beszélgetés, és mivel lehet mégis közelebb kerülni ahhoz, ami a gyereket nyomasztja?

Miért nem működik a „beszéljük meg”?

Egy nyolc és tizenkét év közötti gyerek ritkán ül le magától, hogy elmesélje, mi bántja, és ennek nem a bizalmatlanság a fő oka. Egyszerűen hiányoznak hozzá a szavak, máskor pedig maga a helyzet kínos annyira, hogy inkább hallgat róla.

A felnőttek eszköztára ilyenkor gyorsan kiürül. Magyarázunk, tanácsot adunk, felidézzük a saját gyerekkorunkat, a végén pedig azt halljuk vissza, hogy minden rendben van, amiből viszont semmit nem tudtunk meg.

Az időzítés szintén sokat ront a helyzeten, hiszen a legtöbb ilyen kérdés a vacsoraasztalnál vagy a kocsiban hangzik el, tehát pont akkor, amikor a gyerek fáradt, és amikor a figyelmünk teljes súlyával ránehezedünk.

A „minden rendben” mögött sokszor nem titkolózás áll, hiszen a gyerek maga sem tudja mindig megnevezni, mi nyomasztja. Ehhez ugyanis előbb fel kellene ismernie az érzést, aztán szavakat találnia rá, majd meg is osztania velünk, ami három különböző dolog.

Mit tud a játék, amit a szó nem?

A gyerekek nem beszélgetésben dolgozzák fel az élményeiket, hanem tevékenység közben, ez az életkorukhoz illő tanulási forma. Az iskola, a barátságok és a családi élet szabályait is így próbálják ki, jóval azelőtt, hogy szavakat találnának rájuk.

Ehhez társul az is, hogy a keze közben el van foglalva, a teste mozog, és ez a fajta oldottság jóval könnyebben hoz felszínre olyasmit, amit egy szemtől szemben ülős beszélgetésben soha nem mondana ki.

A játék közben ráadásul lekerül a nyomás a beszélgetésről, mert nem kell egymás szemébe nézve válaszolni egy nehéz kérdésre. A figyelem a feladaton van, a mondatok pedig menet közben, sokszor véletlenül csúsznak ki.

Ha közben közbevág vagy kitalál egy saját szabályt, az a lehető legjobb jel, amit kaphatunk tőle. Azt jelenti, hogy elmerült benne, és onnantól nem feladatot teljesít, hanem játszik.

Mire jó ez, és mire nem?

A célzott, felnőttel közösen végzett játék segíthet abban, hogy a gyerek felismerje, mi zajlik benne, és felmérje, mit kezdhet vele. Ez a szemlélet áll a kognitív viselkedésterápiás eszközök mögött is, amelyek a megértés helyett a gyakorlásra építenek.

Fontos viszont kimondani, hogy ez nem terápia, és nem is helyettesíti a szakembert. Ha a gyerek hosszabb ideje szorong, gyászol, vagy bántalmazás éri a közösségében, akkor gyermekpszichológushoz érdemes fordulni, a játékok pedig legfeljebb kiegészítő eszközök a szakemberrel folytatott munka mellett.

Azt is érdemes tudni, hogy a gyerek nem feltétlenül velünk akar kevesebbet megosztani, hanem a saját tempójában dolgozza fel a dolgait, és ebbe a tempóba nem lehet kívülről beleszólni. Egy nehéz időszakot a legritkább esetben old meg néhány délután, a rendszeres közös időtöltés viszont már önmagában is számít a gyereknek.

Hogyan csináljuk?

A legfontosabb, hogy a helyzet tétnélküli maradjon, vagyis ne feladat legyen, amit teljesíteni kell, hanem közös idő. Néhány dolog, ami segít:

• legyen állandó helye és ideje, akár csak heti egyszer,
• ne mi mondjuk meg, mit jelent, amit a gyerek csinál,
• egyetlen jól időzített kérdés is elég egy délutánra,
• ha egy játék nem jön be neki, nyugodtan tegyük félre.

A testvérek jelenléte külön kérdés, mert a közös játék kellemes is lehet, ugyanakkor a nehezebb témák szinte mindig kettesben kerülnek elő, ezért érdemes néha külön időt adni mindegyiküknek.

A beszélgetésindító kérdéseket nem muszáj egyszerre feltenni, és nem is baj, ha az első alkalommal semmilyen komoly téma nem kerül elő. A cél nem az információszerzés, hanem az, hogy a gyereknek legyen egy rendszeres, biztonságos helye, ahol beszélhet, ha akar.

Honnan induljunk el?

Christine Kalil Terápiás játékok gyerekeknek című könyve száz ilyen tevékenységet gyűjt össze, elsősorban a nyolc és tizenkét év közötti korosztálynak, és a kognitív viselkedésterápia szemléletére épül. A fejezetek egy-egy konkrét nehézségre összpontosítanak, a szorongástól és a dühtől a veszteségélményeken át a bullyingig, a tevékenységek pedig fejezeten belül egyre összetettebbek.

A kötetet a Kulcslyuk Kiadó jelentette meg Szabó Olimpia fordításában. Minden játék végén tippek és beszélgetésindító kérdések szerepelnek, amelyek az egyéni igényekhez alakíthatók, vagyis otthon, iskolában és terápiás helyzetben egyaránt használható.