A műtét vagy a baleset utáni hónapokban a szülők a felépüléssel vannak elfoglalva, aztán a játszótéren derül ki, hogy a nehezebb része csak ezután jön, amikor a gyerek először szembesül azzal, hogy a többi gyerek észreveszi a változást.

Egy látható heg vagy bármilyen látható másság kettős terhet jelent. Az egyik maga a testi változás, amivel a gyerek nem számolt, és amit nem ő választott, a másik pedig az a napi nyomás, amit mások pillantásai és kérdései hoznak magukkal. Érdemes tehát szülőként felkészülnünk, hogyan segíthetünk ezen a téren a gyermekünknek.

Nem a heg a nehéz, hanem a felhajtás ami körülötte történik

A gyerek a legtöbb esetben nem a tükörtől fél, hanem a kiszámíthatatlanságtól. Nem tudja, ki fog megkérdezni valamit, ki fogja megbámulni, és azt sem, hogy ő mit válaszoljon majd rá, és ebben a bizonytalanságban a legegyszerűbb megoldás a visszahúzódás.

Az elbújás azonban rendkívül drága megoldás. Aki a szobájában marad, az valóban megszabadul a kíváncsi tekintetektől, viszont ott nincs futkosás a játszótéren, nincs fagylaltozás a padon és nincs villamosozás sem: egy heg így értékes élményeket vesz el a gyerektől.

Éppen ezért a cél nem az, hogy a gyerek ne találkozzon reakciókkal, mert ez nem rajtunk áll. A cél az, hogy legyen a kezében pár módszer, amivel kezelni tudja a helyzetet.

Mit tegyünk, ha megbámulják?

Erre a helyzetre a látható mássággal élőket segítő szervezetek egy háromlépéses eszközt ajánlanak, amit magyarul megmagyarázás, megnyugtatás és továbbterelés néven lehetne összefoglalni. A módszer lényege az, hogy a gyereknek előre begyakorolt, rövid mondatai legyenek, mert a kínos pillanatokban magától nem fog újakat megfogalmazni.

Az első lépés a magyarázat, és ez két irányba működik. Magunknak is érdemes megfogalmaznunk, mi történik: ez az ember kíváncsi, vagy még nem látott ilyet, nem pedig rosszindulatú. A másik félnek pedig elég egy tőmondat, például hogy ez csak egy heg, vagy hogy műtét után maradt ott.

A második lépés a megnyugtatás, mert a megbámulás mögött sokszor az áll, hogy a másik fél nem tudja, szabad-e kérdezni. Segít, ha a gyerek meg tudja mondani, hogy nem fáj, vagy hogy már régen megvan, és saját magának is tud olyat mondani, hogy nekem semmi bajom, a másik zavara nem rólam szól.

A harmadik lépés pedig az elterelés. Egy kérdés a másik kedvenc filmjéről vagy játékáról pontosan annyit tesz, hogy a téma lezárul, és a helyzet visszatér oda, ahol két gyerek beszélget egymással.

Hogyan beszéljünk róla otthon?

A gyerek abból tanulja meg, mennyire kell szégyellnie a heget, ahogyan a családban beszélnek róla. Ha suttogva, elhallgatva vagy témát váltva, akkor azt a jelzést kapja, hogy ez olyan dolog, amiről nem beszélünk, és onnantól egyedül marad vele.

Érdemes ezért a nevén nevezni, nyugodt hangon, és rábízni a gyerekre, mennyit szeretne elmondani belőle. Senkinek nem feladata, hogy mindenkit kioktasson magáról, és egy gyereknek kifejezetten nem, ezért a legrövidebb válasz is teljes értékű válasz.

A mondatok begyakorlása otthon többet segít, mint a biztatás. Játsszuk el a helyzetet néhányszor, vállaljuk mi a kérdező szerepét, és engedjük, hogy a gyerek kipróbálja a saját változatait, mert a harmadik próbálkozásnál már nem a félelem fogja vezetni.

Mire figyeljünk a közösségbe való visszatérésnél?

Egy hosszabb kórházi időszak után a gyerek fizikailag már rendben lehet, miközben az osztály vagy a csoport számára ő lett a legérdekesebb hír, és az első napokban ezt kell kiállnia.

Sokat segít, ha a pedagógussal előre egyeztetünk, és a gyerekkel együtt döntjük el, mi hangozzon el a közösség előtt. Egy rövid, tárgyilagos tájékoztatás hatására a kérdések egy részét már fel sem kell tenni.

Van azonban egy pont, ahol a szülői eszköztár nem elég. Ha a gyerek hosszabb ideje visszahúzódó, ha nem akar közösségbe menni, ha bántják a hege miatt, vagy ha a testével kapcsolatos mondatai egyre keményebbek, akkor gyermekpszichológus segítségét érdemes kérnünk. Ez nem a szülői munka kudarca, hanem a következő lépés benne.

Mit tud egy mese, amit a magyarázat nem?

A gyerek a nehéz élményeit nem elsősorban direkt beszélgetésben dolgozza fel, hanem játék során és történeteken keresztül, mert ezek az ő természetes kifejezési módjai. Egy mese éppen ezért más utat nyit meg előtte, mint bármilyen szülői magyarázat.

A történetben ugyanis nem róla van szó, hanem valaki másról, és ez a kis távolság az, ami elviselhetővé teszi a témát. A gyerek a szereplő helyzetében ismeri fel a sajátját, felismerve, hogy másnak is lehet hasonló problémája, mint neki.

Szabó Imola Julianna Heg című mesekönyvének főszereplője Cili, akinek a homlokán ott marad egy heg, amit nem akart, és ami nem tágít. Az emberek észreveszik, néha furcsa arcot vágnak, Cili pedig legszívesebben a szobájában bújna el, csak hát ott nincs játszótér, nincs fagyizás madárcsicsergésben, és villamoson tekergőzés sincs.

A kötet nem csupán mese, hanem meseterápia is, és három olvasói körre gondol egyszerre. Szól azoknak a gyerekeknek, akik látható nyomokat viselnek magukon vagy épp hosszú kórházi időszak előtt és után vannak, szól a szülőknek, akik támogatni szeretnék őket, és szól mindenkinek, akiben együttérzést ébreszthet egy ilyen történet. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus ajánlása is a kötet mellett szerepel.

Az illusztrációkról külön érdemes szót ejteni, mert a rétegek között gézlapok, szárított növények lenyomatai, hímzett cianotípiaheg, zsírkrétaszínek, ceruzavonalak és vízfestékfoltok rejtőznek. Ez a technika magát a sebgyógyulást képezi le, és a könyvet szinte tapinthatóvá teszi.

A 48 oldalas, keménytáblás kötet a Tea Kiadónál jelent meg.