A közösségben hamar kiosztják a szerepeket: van, akire azt mondják, ő a rendetlen, a hangos, a kis vadóc, másra pedig azt, hogy milyen jól nevelt, milyen ügyes, és mennyire nem okoz soha gondot senkinek.
Mindkét mondat ártalmatlannak tűnik. De mit kezd egy ötéves ezekkel a címkékkel, és mi történik, ha évekig hordoznia kell valamelyiket?
Miért ragadnak ránk a szerepek?
A gyerek a saját magáról alkotott képet nagyrészt a visszajelzéseinkből rakja össze, hiszen még nincs mihez mérnie azt, amit önmagáról gondol. Ha elég sokszor hallja, hogy ő a rossz, akkor előbb-utóbb ehhez a leíráshoz kezd igazodni, méghozzá nem dacból, hanem mert ez lett a történet, amit magáról megismert.
A címkézés ráadásul kényelmes a környezetnek is. Egy szóval elintézhető vele minden helyzet, nem kell megnézni, mi váltotta ki a viselkedést, és nem kell azt sem végiggondolni, mire lenne szüksége a gyereknek.
Az iskolai és óvodai közegben ez különösen gyorsan megszilárdul, mert a felnőttek egymás között is átadják a jellemzéseket, sokszor jóindulatból, hogy felkészítsék a kollégájukat.
A csoportban a szerepek ezen felül önmagukat erősítik, mert a többiek is aszerint kezdenek reagálni, amit hallottak. Aki egyszer megkapta a rendetlen bélyeget, annak sokkal nehezebb bármi mást megmutatnia magából.
Mit takar a rosszalkodás?
A viselkedés a kicsiknél szinte mindig üzenet, még akkor is, ha a formája kellemetlen. A háttérben állhat fáradtság, éhség, féltékenység, otthoni változás vagy egyszerűen az, hogy nem kap elég figyelmet.
Ilyenkor a legtöbbet azzal tehetjük, ha a tettet elválasztjuk a gyerektől: nem ő a rossz, hanem az, amit csinált, az nem volt rendben. Ez apró nyelvi különbségnek tűnik, a gyerek fejében viszont egészen mást jelent, mert az egyikből tanulni lehet, a másikat csak elviselni.
Segít az is, ha megnevezzük az érzést, ami a viselkedés mögött van, hiszen a gyerek gyakran maga sem tudja, mi történik vele, csak azt érzi, hogy valami nem stimmel.
Sokszor a figyelem minősége is számít. Egy nehezebb időszakban napi 20-30 perc osztatlan, telefon nélküli együttlét többet ér, mint bármilyen következetes fegyelmezési rendszer.
És mi a baj a jó gyerekkel?
A dicsérő címkével ritkábban foglalkozunk, pedig ennek is megvan a maga súlya. Aki azt kapja, hogy ő a jó, az könnyen elhiszi, hogy a szeretet a teljesítménynek szól, és onnantól a hibázástól is jobban fél.
Az ilyen gyerek gyakran mások igényeit rendezi maga elé, és nem szól, ha valami nem jó neki, mert a szerepéhez az is hozzátartozik, hogy nem okoz gondot. Felnőttkorban ebből lesz az a megfelelési kényszer, amiről aztán terápiában szokás beszélni.
Érdemes ezért a jó gyereknél is a konkrétumokat kiemelnünk, nem pedig a jelzőt, és időnként külön megkérdezni tőle, neki mire lenne szüksége.
A tökéletességnél sokkal jobb cél, ha a gyerek elég jónak érzi magát, és ha tudja, hogy a hibái nem írják felül az értékét.
Hogyan segít ebben egy mese?
Egy történet szereplőjén keresztül a gyerek olyasmiről gondolkodhat, amiről magától nehezen beszélne, mert a mese biztonságos távolságot ad ebben a helyzetben. A humor pedig oldja a feszültséget: ami egy figuráról szólva vicces, az magunkról szólva kínos lenne.
Az újraolvasás ebben is segít, mert egy ilyen történethez a gyerekek sokszor visszatérnek, és alkalmanként máshol kapcsolódnak be.
A legjobb ilyen könyvek ezért nem tanulságot közölnek a végén, hanem megmutatják, hogy egy szerep megváltoztatható. A gyerek ezt az üzenetet sokkal szívesebben veszi át, ha ő maga jut el idáig.
Két mese, ami segíthet
Jory John és Pete Oswald két kötete pontosan ezt a két oldalt dolgozza fel. A rossz mag főhősét mindenki rossznak tartja, a könyv pedig arról szól, mennyire nehéz – mégis lehetséges – kilépni ebből a szerepből, ha a környezet egy kis figyelmet biztosít a számunkra.
A jó tojás ugyanennek a fordítottját járja körül: a főszereplő mindig udvarias, mindig segít, mindig rendben tart mindent, közben viszont ő maga repedezik meg a folyamatos megfelelési kényszer alatt. A történet az önmagunkról való gondoskodásról és mások elfogadásáról szól, humorosan, mégis tanulságosan.
A két könyv jól működik egymás mellett, mert a gyerek így mindkét végletet látja, és azt is, hogy egyik szerep sem kényelmes hosszú távon.
