Az alkotói válság szinte soha nem úgy néz ki, hogy valaki elveszíti a tehetségét, hanem úgy, hogy hónapokig nem kezd bele semmibe, minden ötletét kudarcra ítéltnek tartja, és egyszerűen elfogyott az az úgynevezett ihlet.

Mit lehet ilyenkor tenni, ha szeretnénk újra kapcsolódni a kreatív oldalunkhoz? Van egy több, mint három évtizedes gyakorlat, amit azóta is milliók követnek, és aminek a hátterét érdemes megnézni, mert a kutatások egy részét alátámasztják, egy részét viszont lehet, hogy mégsem.

Miért akad el az, aki korábban eredményesen alkotott?

A kreativitás elakadása jellemzően nem a képességgel, hanem a belső értékeléssel függ össze. Amíg az ember szabadon dolgozik, addig a munka és az ítélet két külön fázisban létezik. Az elakadás pillanatában viszont a kettő egyszerre zajlik, és a bennünk elő bíráló mindig gyorsabb az alkotónál.

Ezt a belső bírálót a legtöbb kutatás a korai évekre vezeti vissza. A gyerekkorban hallott megjegyzések, a tanár-diák tapasztalatok és a családi minták olyan szabályokat hagynak maguk után, amiket felnőttként már evidensnek érzünk.

Innen nézve az elakadás megszüntetése ezeknek a tanult mintázatoknak a feloldásában keresendő.

Mit tehetünk, ha alkotói válságba kerültünk?

Az egyik legismertebb gyakorlatot Julia Cameron A művész útja című könyvében írta le, és a lényege egészen egyszerű. Felkelés után, lehetőleg még a kávé és a hírek előtt, írjunk le három oldalt, bármiről, ami éppen eszünkbe jut.

A szerző maga agyi ürítésnek és egyfajta megtisztításnak nevezi. Két szabályt kell következetesen betartanunk. Az egyik, hogy minden esetben kézzel írjunk, mert a lassabb tempó más ritmust ad. A második, hogy ne olvassuk vissza, hiszen abban a pillanatban, amikor közönséget adunk a leírtaknak, megjelenik ugyanaz a belső bíráló, aki miatt az egész gyakorlatot elkezdtük.

Cameron másik módszerében már útra kell kelnünk. Heti egy, egy-két órás kirándulást ír elő nekünk, amit a szerző művészrandinak nevez, és aminek egyetlen szigorú szabálya van: egyedül kell elmenni rá.

A tartalma szándékosan nem komoly. Nem tanfolyam és nem önképzés, hanem valami, ami egyszerűen érdekes, hiszen a cél a feltöltődés. Jó választás egy piac, egy szerszámbolt, egy múzeum vagy egy séta olyan utcában, ahol még nem jártunk.

A szerző szerint az alkotás egy belső kútból merít, amihez a reggeli írás a koncentrációt adja. A heti kirándulás a belső kutat tölti fel, hiszen új képeket és benyomásokat rak bele, és a kettő együtt hozhatja meg az áttöréseket.

Mit mond erről a kutatás?

Létezik egy jól vizsgált, hasonló logikájú eljárás, az úgynevezett expresszív írás, amit James Pennebaker és kutatótársai dolgoztak ki, és ami napi tizenöt és harminc perc közötti írást jelent, három-öt egymást követő napon.

Az eredmények egy része meggyőző. A vizsgálatokban kevesebb orvosi vizit, jobb immunológiai mutatók, jobb egyetemi jegyek, gyorsabb újbóli elhelyezkedés az elbocsátott szakemberek körében, kevesebb munkahelyi hiányzás és jobb közérzet szerepel az írást követő hónapokban.

A szerzők ugyanakkor nagyon világosan jelzik a korlátokat is. Az expresszív írás nem csodaszer. Egy trauma után közvetlenül végzett expresszív írás például kárt is okozhat, és nem találtak olyan személyiségjegyet, ami megmondaná, kinél fog működni és kinél nem.

Ebből két dolog következik. Az írás, mint napi rutin elég jól megalapozott eszköz a közérzetünk javítására, a kreativitás felszabadulására vonatkozó ígéretek viszont a szerző tapasztalatán és az olvasók beszámolóin nyugszanak, nem kontrollált vizsgálatokon.

Hol vannak a módszer határai?

Két dolgot érdemes előre tudni róla. Az egyik a nyelvezet, mert a szerző a kreativitást spirituális gyakorlatként írja le, és rendszeresen hivatkozik egy teremtő erőre, ami egyes olvasókat kifejezetten zavar, másoknak viszont éppen ez adja meg a könyv hangulatát.

A másik a műfaji határ. Ez a program önsegítő eszköz, nem terápia, és a szerző maga sem állítja be másnak, vagyis a napi írás nem helyettesíti a szakmai segítséget.

Ha a motiválatlanságunk hónapokon át tart, ha az örömtelenség mindenre kiterjed, vagy ha a kimerültség a hétköznapi feladatokat is ellehetetleníti, akkor nem alkotói elakadásról van szó. Ilyen esetben szakemberhez érdemes fordulnunk, mert a kiégés és a depresszió másféle beavatkozást igényel.

A művész útja 12 hetes programon viszi végig az olvasót. Az alapgondolata szerint a kreativitás képessége mindannyiunkban jelen van, csak a korai évek gátjai és romboló mintái nyomják el. A könyv gyakorlatokkal és heti feladatokkal dolgozik, a szerző pedig az önbecsülés erősítését, a fókusz javítását és a saját igények felismerését nevezi meg a program eredményeként.

A kötet története önmagában is érdekes. Cameron 1992-ben jelentette meg, miután a gyakorlatot elakadt ismerőseinek állította össze, és a szövegét fénymásolatban adta egy chicagói könyvesboltban, a kiadó pedig mindössze hétezer példányt nyomott belőle. Mára több mint ötmillió példány fogyott, és a mostani, jubileumi kiadás sikertörténeteket is tartalmaz. Érdemes tennünk vele egy próbát!