1842-ben egy fiatal kolozsvári grófnő papírra veti mindazt, amit egy háziasszonynak tudni kell. Receptek, tartósítási eljárások, gyógymódok és miegymás. Az erdélyi reformkor háztartásának összetettségébe ma mi is betekintést nyerünk és megnézzük, mit tudunk hasznosítani belőle a 2020-as évek derekán.

A családi hagyományoknak, természetes házkörüli megoldásoknak nagy hasznát vehetjük egy olyan korban, mint a miénk, hiszen egyre nagyobb vágy ébred az emberekben a régi értékekhez való visszatéréshez.

A háztartás, ami vezetői munka volt

Rhédey Mária 1840-ben ment feleségül Mikó Imre grófhoz, és a házaspárnak több erdélyi birtoka is volt, Bodokon, Hidvégen, Oltszemen és Zabolán, a mindennapjaik azonban Kolozsvárhoz kötődtek. Kolozsváron a háztartás vezetése az úrnő feladata volt, vagyis ő választotta ki a szolgálókat, ő keresett később dajkát a gyerekek mellé, és rá tartozott a konyha, a kamra, a ruhanemű meg a házi patika rendje is.

Ez a munka ma leginkább egy kisebb üzem vezetésére hasonlítana. A beszerzést évszakokhoz kellett igazítani, a téli tartalékot nyáron és ősszel kellett eltenni, a betegségekre pedig otthon kellett szert tartani, mert az orvos nem mindig volt kéznél.

A magyar nyelvű szakácskönyvek közül az elsőt ugyan éppen Kolozsváron nyomtatták 1695-ben, a Szakács mesterségnek könyvecskéje címmel, a háztartási praktikák mégis kézről kézre jártak, vagyis kézírásos füzetekben, amik anyáról lányára szálltak, és mindenki a saját tapasztalatával egészített ki.

Rhédey Mária szellemi hátteréről sokat elárul, hogy anyai nagyapja Teleki Sámuel gróf volt, a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, édesanyja pedig prédikációkat fordított. Ő maga francia, német és magyar nyelvű gyakorlófüzeteket hagyott hátra, és egy színművet is lefordított, amit a férjének ajánlott.

Tolvajecet, a pestis elleni ecet legendája

A jegyzet egyik legkülönösebb eleme a tolvajecet, amit a köznyelv ma négy tolvaj eceteként ismer. A legenda egyik változata szerint 1630-ban, a toulouse-i pestisjárvány idején négy tolvaj azért fosztogathatta büntetlenül a betegek házait, mert gyógynövényes ecettel kenték be magukat, más változatok pedig Marseille-be vagy Itáliába helyezik a történet színhelyét.

Az összetétel változatonként eltér, egy gyakran idézett leírásban zsálya, kakukkfű, levendula, rozmaring, szegfűszeg és fokhagyma ázik az ecetben, néha üröm és kámfor is. A korszak orvosai a betegséget ugyanis a romlott levegőnek tulajdonították, és az erős illattól várták a védelmet.

Ma már tudjuk, hogy a pestist a patkányokon élő bolhák terjesztik, a tüdőpestist pedig a cseppfertőzés, és ez ellen egyetlen egy illatos ecet sem érhet semmit. Gyógynövényes ecetként ma is készítik, fertőzés elleni szerként viszont nem érdemes rá gondolnunk.

Flastrom, a házi patika legkockázatosabb része

A jegyzet gyógyírei között szerepel a fekete flastrom is, és a szó maga a korszakról árulkodik. A flastrom a latin emplastrum, vagyis a tapasz régi magyar neve volt, egy vászonra kent, melegítve tapadó gyógyszer, amit kelésre, sebre vagy duzzanatra tettek, és a gyógyszertári jegyzékekben olyan nevek alatt is szerepelt, mint az áldott flastrom.

A korszak ilyen jellegű ellenszereinek gyakori alapja volt az ólomtapasz, amit ólom-oxid és olívaolaj összefőzésével készítettek. Az ólom akkor még bevett gyógyszertári alapanyagnak számított, ma viszont tudjuk, hogy a sebeken és a szájon át a szervezetbe jutva mérgező, és a gyerekekre különösen veszélyes.

Ezért a házi patika receptjeit kizárólag kordokumentumként olvassuk. Egy 19. századi gyógyír vagy szépítőszer elkészítése ma nemcsak hatástalan lehet, hanem kockázatos is, mert a korabeli összetevők egy részét ma már méregként tartjuk számon.

Mennyi egy icce, és mennyi egy loth?

Az icce nagyjából 8,5 deciliter volt, a fele a meszely, a kétszerese a pint, ami így körülbelül 1,5 litert tett ki. A súlyt fontban és lothban mérték, ahol a bécsi font 560 gramm, a loth pedig 17,5 gramm volt.

A számok azért nem egészen pontosak, mert a mértékek vidékenként és városonként eltértek, és Magyarországon csak 1876-tól lett kötelező a méterrendszer. Egy 1842-es kolozsvári icce tehát nem feltétlenül egyezett egy pesti iccével, és ez a különbség egy befőttnél vagy egy szörpnél már érezhető is lehetett.

A régi receptek másik nehézsége, hogy a mennyiséget gyakran nem pontosítják, mert a gyakorlott szakácsnak a szeme és a keze is elég mérték volt. A mai olvasó számára ez azt jelenti, hogy a recept csak kiindulópont, amit a saját ízlésünkkel kell kiegészítenünk.

Amit ma is érdemes átvennünk

A gyógyíreken és recepteken túl a füzet nagy része a mindennapi gazdálkodásról szól. Az évszakhoz igazított eltevés, a maradék tudatos felhasználása és a hosszan eltartható alapanyagok, amilyen például a leírásban szereplő száraz limonádé receptje is, mind abból a szemléletből fakadnak, amit ma pazarlásmentes háztartásnak hívunk.

A takarítási és a konyhai praktikák egy része ma is kipróbálható, ha a korabeli alapanyagot mai, biztonságos megfelelőjével helyettesítjük. A gyógyító és a szépítő recepteknél viszont maradjunk az olvasásnál, és ha valamelyik régi szer érdekel bennünket, a mai változatáról kérdezzünk gyógyszerészt.

Egy háztartásbeli nő jegyzete, ami túlélte a szerzőjét

Ha a fenti érdekességek felkeltették az érdeklődésedet, jó szívvel ajánlom Rhédey Mária Hasznos házi jegyzetek című könyvét. Rendhagyó időutazás 329 recepttel és házi praktikával.

Rhédey Mária kézirata a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár különgyűjteményében maradt fenn, és most a Heliox Media gondozásában jelent meg nyomtatásban, így mi is bátran belelapozhatunk.

A kötet a korabeli nyelvhasználat megőrzésével, magyarázatokkal, tárgymutatóval és illusztrációkkal mutatja be a korszakot, a bevezető tanulmány és a művelődéstörténeti előszó pedig elhelyezi a szöveget a reformkori Erdély mindennapjaiban. A mértékegység-átváltó táblázat és a szójegyzék éppen azokat a nehézségeket oldja meg, amikről fentebb szó volt.